Első bejegyzésünk egyből egy kényes témával foglalkozik. Az első ajtós felszállásnak kétség kívül nagy előnye, hogy az utazni vágyók kénytelenek menetjegyet váltani. Budapesten egy zsúfolt vonalon viszont csak torlódást okoz, nem beszélve az esetleges balesetveszélyről. Gábor megosztja velünk saját véleményét a 155 és 156-os buszok vonalán tapasztaltakról. A levélből kiderül, nem jó ez a megoldás. Mit gondoltok, hogyan lehetne ilyen hatékonysággal szűrni a bliccelőket, de még is tekintettel lenni a tömegre, idősekre, mozgáskorlátozottakra, babakocsival közlekedőkre?

Az első ajtós felszállással kapcsolatban lenne megjegyezni valóm.

Nem tudom ki volt az a zseniális elme (valószínűleg az íróasztal mellett ülve, mert el sem tudom képzelni, hogy ha járt volna a helyszínen csak egyszer is, akkor képes ilyen kapitális baromságot kitalálni!), aki a 156 és 155 buszokon is első ajtós felszállást találta jó megoldásnak a bliccelők ellen?! (Kaptunk már olyan választ is, ha ez Londonban bevált, itt miért ne működne! Mert ott biztosan mérlegelték volna előtte a helyzetet és a helyszínt és talán utasbarátabb a felfogás is!)

Mindkét járat útvonala két kórházon, egy rendelőintézeten és egy nemzetközileg is elismert és talán a világon egyedülálló mozgássérült rehabilitációs intézet mellett (előtt) halad el. Ebből kiindulva az utasok többsége idős, beteg, bottal, járókerettel közlekedő ember ill. babakocsiban, tolókocsiban ülő gyermek vagy felnőtt.

Így aztán az első ajtónál való felszállás nekik kivitelezhetetlen. Na de sebaj, ki is van írva, hogy ilyen esetben használhatják a középső ajtót. Elviekben ez szépen is hangzik, csak ehhez a sofőröknek ki is kellene nyitni azt a fránya ajtót. Ez pedig csak úgy megy, ha előbb mondjuk a Széll Kálmán téri végállomásnál végigvárja a baba/tolókocsis utas a sorát az első ajtónál, majd felmutatja a bérletét és ezután visszamegy a már említett középső ajtóhoz, ahol jó esetben megszánja egy utastársa és segít neki a kocsit feltenni a buszra.

A másik megoldás pedig még zseniálisabb, amikor a bottal, járókerettel bicegő idős ember kijön a Kútvölgyi Rendelőintézet kapuján és igyekszik a lehető legkevesebbet sétálni, mert láthatóan nehezére esik a járás. Na már most a buszmegálló vége van legközelebb a kapuhoz, így aztán amikor a busz befut az egész busz először arra vár amíg a bottal járó néni, bácsi elbotorkál a busz elejéig, majd felszáll és igyekszik hátrébb menni, mert csak ott tud leülni. Így aztán a jobb érzésű sofőr addig nem indul el amíg az utas le nem ült vagy elindul és az utastársak jóindulatára van bízva, hogy elkapják e a busz indulásakor vagy végigvágódik a padlón.

Nap mint nap hallom az utasok morgolódását, történeteiket, mert az alább felsorolt példa csak kettő a sok közül.

Olyan nagy a felháborodás, hogy az intézetek hivatalos lépéseket is fontolgatnak.

Talán ha sokan, sokszor mondjuk, hogy ez így nem jó, előbb-utóbb valaki csak meghallja és kitalál valami humánusabb megoldást!